Este, olyan fél kilenc körül indultunk haza, fogtunk egy taxit, és a lakásunkra mentünk. Gyorsan kifizette aztán mohón, gyors tempóban mentünk fel a házba. Előhalásztam a kulcsomat, a zárat nehezen találtam, de végül beengedtem magunkat. Kigomboltam kabátom és a barátomét is, aztán pulóverünktől is megakartam szabadulni, de az az Isten lassan megállította kezemet, azt csókolgatni kezdte, aztán hihetetlenül szexin fülembe motyogott:
- Nyugalom Édes. Elhiszem hogy a tekintetemmel teherbe ejtelek, de élvezzük most ezt, egy kis előjátékkal... - ezek után csak rálökött a kanapéra, kecses mozdulatokkal felém mászott, majd csókolgatni kezdett. Aztán ágyékát hozzám nyomta, amitől képes lettem volna elmenni, mivel olyan rég nem érintettem, és olyan egy szexisten, hogy az hihetetlen. Már akkor éreztem meredő férfiasságát, ő is ki lehetett éhezve rám. Úgy egymáshoz voltunk simulva, hogy szinte összeforrtunk, szorosan magamhoz öleltem és aprókat nyögtem.
- SeungHyun.. Szeretlek! ♥ - néztem gyönyörű, barna szemeibe szerelmesen. Nem könnyű ezt a szót használni, mivel nehéz kimondani. Ennek a szónak akkora súlya van, hogy nem lehet csak úgy dobálózni vele. Ezt szívből, sőt akkor érdemes mondani, ha utána az egész tested beleremeg, és a szíved dobban egy hatalmasat és megnyugszol, pár másodpercre, amíg nem viszonozza. De ha ő is mondja, az ütőd egyre hevesebben kezd kalapálni, és azt a szeretet érzed, ami már imádás, talán Istenítés is lehet.
- Én is szeretlek, Hercegnőm! - mosolygott rám, és én megint csak olvadozni tudtam, mert Hercegnőjének hívott. Ez a legkedvesebb becézés számomra. Ezután, erotikusan megcsókolt, a nyelve, végigjárta a szám minden szegletét, és szerelmi násztáncot jártak. Csípőjével egyre hevesebb ütemet diktált, azt egyenletesen mozgatta.
Levette rólam a pink ujjatlan pólómat, magáról a kék laza inget. Teste, nem volt olyan szinten kidolgozva, mint egy testépítőnek ízlésesen, izmos haskockák köszöntöttek, újra. Nekem karcsú, homokóra alakomhoz, széles csípő és nagy mellek társultak. Lassan, megszabadított a kényelmetlen, fehér ruha darabtól, ami mellemet fedte. Ezután teste végig simította az enyémen, és csókolgatni kezdte, erogén zónáim. Először a nyakamat csiklandozta és utána fokozatosan ment lejjebb és lejjebb. Kezét az ikreimre rakta, gyengéden masszírozta őket és végül azokra is apró puszikat lehelt. Az egész testem forrt a vágytól, alsó részemben jeleket kaptam arra, hogy vágyok már végre arra, hogy SeungHyun belém hatoljon. Nem is kellett sokkal több, kigombolta a csillogó gombot a nadrágon, lassan, óvatosan, hogy játszadozzon velem, lehúzta az utolsó előtti zavaró tényezőt, és végül vörös, apró kis bugyimtól is elköszönhettem. Ekkor a mutató ujjával, mélyen belém hatolt. Én egy hangosabbat nyögtem, és azzal a lendülettel felültem, magamhoz szorítottam erősen, megcsókoltam, és vissza dőltem vele a kanapéra. Mohón szinte letéptem szűk farmerét és a boxer-ét. Ő egyenesen belém nyomta férfiasságát, ami tövig hatolt, és mind ketten felkiáltottunk. Lassan, és utána egyre gyorsabb tempót diktálva mozgatta csípőjét. Én apró, formás fenekébe markoltam, ezzel is magamhoz szorítva.
Húsz perc után mind ketten eljutottunk a csúcsra, a gyönyörbe, együtt. Még egyszer megcsókoltuk egymást és pihegve feküdtünk - már a földön.
- Még egyszer! - jelentettem ki. Ekkor a barátom kanosan pillantott felém, felkapott ölébe, és bevitt a hálószobába..
- Seung Hyun.. - suttogtam fájdalmas hanggal. Kisírt, szomorú szemekkel pillantott rám.
Elmondták neki az orvosok? Azt nem tehetik, hisz én kell megmondjam neki, és nem ők!
- Oppa, kérlek figyelj rám! - telt meg könnyel az én szemem is. - Miért sírsz? - próbáltam mosolyogni, de közben potyogtak a könnyeim.
- Szörnyű volt látni, ahogy az ölembe estél össze. Bom, ha nem vagyok ott? Ha később megyek 5 perccel? Ki talált volna rád? Lehet hogy már nem élnél! Én azt nem tudnám elviselni! És hogy mi a baj? Hogy miért vannak a fejfájások? Kitalálták már? - szinte ordított velem, én eközben csak jobban elkezdtem sírni, és a fejemet fogtam. Most nem azért mert fájt, hanem mert ezeket a szavakat mondta, és nem tud a gyilkos betegségemről.
Megőrülök, hogy meghalok hónapok múlva, és alig láthatom. El kell mondjam neki. Együtt kell átvészelnünk ezt. Ha igazán szeret engem, akkor velem marad.
- Seung Hyun.. Sajnálom. Nem gondolkoztam. De, tudom mi a bajom. - sírtam szívem szakadtából. Úgy, mint még soha. Elvesztem az életemet, a szerelmemet, egy "kis" betegség miatt. A hónapjaim abból állnak majd, hogy kemoterápiára járok, és fekszek. Nem tudnám hasonlítani a fájdalmam semmihez. Nincs az a szó, az a hasonlat a világon. A fiú letörölte könnyeit, és átölelt. Csitítani próbált, s közben azt suttogta, hogy semmi baj nem lesz. - Kérlek. KÉRLEK Téged! Mosolyogj! - töröltem le könnyeimet, amelyek úgy folytak le az arcomon, mint egy patak, sőt, mintha a Niagara csobogna le a hűvös sziklákon. Ő megpróbált vigyort színlelni, miközben neki is potyogtak cseppek. - A..agydaganatom van.. Ötös stádiumú, valószínűleg hónapjaim vannak. A rákot nem tudják kiműteni, mert annyira kis helyen van, hogy hatalmas a kockázat. Elveszthetem az emlékezetemet. Nem vállalom, ez az én döntésem, de nem fognak engem megműteni, mert veled és SeoGi-val töltöm ezt az időt. És mosolyogni fogunk, vidámparkba megyünk, néha eljövünk egy kemo-ra, nevetünk közben, természetesen, és utána megcsókolsz. Mindig. Minden percben. Nem gondolunk arra hogy lehet egy hónap múlva nem leszek. Ilyen nincs! Mi vagyunk a világ legboldogabb emberei, és mások tanulnak ebből, hogy betegen is lehet az ember BOLDOG. - a barátom lefagyott a mondani valóm elején, de utána fokozatosan egy mosolyt erőltetett magára, aminek nagyon örültem. Erős tudott maradni, nem kezdett el hisztérikázni, hogy műtsenek meg. Szorosan magamhoz öleltem, aztán egy szenvedélyes csókkal jutalmaztam. Ez a csók más volt, ezzel mindent elölről kezdünk, átértékeljük az életünket.
- Veled maradok. Örökké.
- Nem maradhatsz, ezt te is tudod. Utánam nehéz lesz, de találj majd magadnak valakit. És most nemleges választ nem fogadok el! Menjünk el.. - gondolkodtam csíntalan arccal. - A színházba!
- Rendben Hercegnőm! Ja, lejárt az egy perc. - nevette el magát és újra kaptam tőle egy gyengéd puszit.
Kiiratkoztam a gyötrelem házából, kaptam még egy kis morfiumot, hogy jobb legyen a buli. Egy vígjáték ment, ami igazából minket nem érdekelt, mert egymás szájával voltunk elfoglalva.
- Sajnálom. Agydaganata van. - mondta az orvos sápadt, és meredt arccal.
- Istenem. Hányas stádium? Mennyi időm van még? - vörös lett az arcom, és a szemem könnyes, éreztem hogy valami nincs rendben velem.
- Ötös stádiumú. Valószínűleg hónapjai vannak. - mondta a földet kémlelve.
Már három hónapja voltam a kórházba, mert a fejem olyan mérhetetlenül fájt, hogy hallucináltam.Nem tudták kideríteni mitől lehet, mert rákra utaló jelet nem láttak mivel nem találták a tumort. És most kiderült hogy ott volt az a gyilkos kór, csak nem lehetett észrevenni a röntgenen. E borzalmas három hónap alatt gondolkodtam hogy mi lehet a bajom, és elfogadtam hogy lehet meghalok. Huszonnégy évesen. Röhejes nem? Ötös stádiummal még gyógyítható sem vagyok, vagyis Isteni csodával, ami engem messziről elkerül általában. Az éjjel kettőt ajánlották nekem, de túl nagy a kockázat, és inkább a barátommal, épeszűen akarom tölteni azt a kis időt. Csak hogy ő még semmiről nem tud. Egyedül a legjobb barátnőmnek mondtam el, SeoGi-nak. A családom, aki számítottak közülük meghaltak, ők is rákban, de nem gondoltam hogy én is abban fogok.
- El kell mondanod neki Unnie! - sírt SeoGi.
- Nem tudom elmondani. A szemébe se tudok nézni, ki akarom használni az időt, hogy együtt legyünk, boldogak. De kérlek ne sírj. Nem akarlak így látni, mosolyogj! Boldogak vagyunk és a legjobb barátnőm vagy örökké! És azt fogod csinálni amit én mondok, mert a beteg szemeimnek nem tudsz ellen állni. - próbáltam jobb kedvre deríteni a barátnőm.
Mikor SeoGi haza ment, én kimentem a kórház kertbe mert tavasz volt, és ilyenkor minden gyönyörű, és minden színes, és boldog. Jó, túlzás hogy kimentem, mert egy kedves nővér kigurított a tolókocsiban, de ez nem lényeg. Megkértem hogy hagyjon magamra, nehezen, de ott hagyott. Hallgattam a madarak csicsergését, a méhek duruzsolását, és csodáltam a virágokat. Úgy döntöttem, hogy én kemény legény vagyok, és nem fogom ezt a romantikus pillanatot egy tolókocsiban tölteni, ezért minden feleslegesnek tűnő dolgot leszedtem magamról, felálltam - iszonyú nehezen, nem gondoltam volna hogy ennyire elszokok a járástól - és leültem egy kis padra. Pár pillanat múlva, a barátom érkezett meg, köszönés helyett a kezemet fogta meg, ami a padot szorította hogy nehogy leszédüljek.
- Szia - suttogtam szinte szájába, és egy csókot leheltem formás ajkaira.
- Hogy vagy? - kérdezte mintha csak megfáradtan az iskolából tértem volna haza, és csak annyi lenne a gondom hogy holnap földrajz dolgozatot írok.
- Valami nincs rendben velem... - kezdtem volna mondani neki, amikor jött egy újabb szívig hasító fájás, ami a fejemből indult ki. Mivel le volt gyengülve a szervezetem azonnal összeestem, a barátom karjai között...
