- Istenem. Hányas stádium? Mennyi időm van még? - vörös lett az arcom, és a szemem könnyes, éreztem hogy valami nincs rendben velem.
- Ötös stádiumú. Valószínűleg hónapjai vannak. - mondta a földet kémlelve.
Már három hónapja voltam a kórházba, mert a fejem olyan mérhetetlenül fájt, hogy hallucináltam.Nem tudták kideríteni mitől lehet, mert rákra utaló jelet nem láttak mivel nem találták a tumort. És most kiderült hogy ott volt az a gyilkos kór, csak nem lehetett észrevenni a röntgenen. E borzalmas három hónap alatt gondolkodtam hogy mi lehet a bajom, és elfogadtam hogy lehet meghalok. Huszonnégy évesen. Röhejes nem? Ötös stádiummal még gyógyítható sem vagyok, vagyis Isteni csodával, ami engem messziről elkerül általában. Az éjjel kettőt ajánlották nekem, de túl nagy a kockázat, és inkább a barátommal, épeszűen akarom tölteni azt a kis időt. Csak hogy ő még semmiről nem tud. Egyedül a legjobb barátnőmnek mondtam el, SeoGi-nak. A családom, aki számítottak közülük meghaltak, ők is rákban, de nem gondoltam hogy én is abban fogok.
- El kell mondanod neki Unnie! - sírt SeoGi.
- Nem tudom elmondani. A szemébe se tudok nézni, ki akarom használni az időt, hogy együtt legyünk, boldogak. De kérlek ne sírj. Nem akarlak így látni, mosolyogj! Boldogak vagyunk és a legjobb barátnőm vagy örökké! És azt fogod csinálni amit én mondok, mert a beteg szemeimnek nem tudsz ellen állni. - próbáltam jobb kedvre deríteni a barátnőm.
Mikor SeoGi haza ment, én kimentem a kórház kertbe mert tavasz volt, és ilyenkor minden gyönyörű, és minden színes, és boldog. Jó, túlzás hogy kimentem, mert egy kedves nővér kigurított a tolókocsiban, de ez nem lényeg. Megkértem hogy hagyjon magamra, nehezen, de ott hagyott. Hallgattam a madarak csicsergését, a méhek duruzsolását, és csodáltam a virágokat. Úgy döntöttem, hogy én kemény legény vagyok, és nem fogom ezt a romantikus pillanatot egy tolókocsiban tölteni, ezért minden feleslegesnek tűnő dolgot leszedtem magamról, felálltam - iszonyú nehezen, nem gondoltam volna hogy ennyire elszokok a járástól - és leültem egy kis padra. Pár pillanat múlva, a barátom érkezett meg, köszönés helyett a kezemet fogta meg, ami a padot szorította hogy nehogy leszédüljek.
- Szia - suttogtam szinte szájába, és egy csókot leheltem formás ajkaira.
- Hogy vagy? - kérdezte mintha csak megfáradtan az iskolából tértem volna haza, és csak annyi lenne a gondom hogy holnap földrajz dolgozatot írok.
- Valami nincs rendben velem... - kezdtem volna mondani neki, amikor jött egy újabb szívig hasító fájás, ami a fejemből indult ki. Mivel le volt gyengülve a szervezetem azonnal összeestem, a barátom karjai között...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése