Elmondták neki az orvosok? Azt nem tehetik, hisz én kell megmondjam neki, és nem ők!
- Oppa, kérlek figyelj rám! - telt meg könnyel az én szemem is. - Miért sírsz? - próbáltam mosolyogni, de közben potyogtak a könnyeim.
- Szörnyű volt látni, ahogy az ölembe estél össze. Bom, ha nem vagyok ott? Ha később megyek 5 perccel? Ki talált volna rád? Lehet hogy már nem élnél! Én azt nem tudnám elviselni! És hogy mi a baj? Hogy miért vannak a fejfájások? Kitalálták már? - szinte ordított velem, én eközben csak jobban elkezdtem sírni, és a fejemet fogtam. Most nem azért mert fájt, hanem mert ezeket a szavakat mondta, és nem tud a gyilkos betegségemről.
Megőrülök, hogy meghalok hónapok múlva, és alig láthatom. El kell mondjam neki. Együtt kell átvészelnünk ezt. Ha igazán szeret engem, akkor velem marad.
- Seung Hyun.. Sajnálom. Nem gondolkoztam. De, tudom mi a bajom. - sírtam szívem szakadtából. Úgy, mint még soha. Elvesztem az életemet, a szerelmemet, egy "kis" betegség miatt. A hónapjaim abból állnak majd, hogy kemoterápiára járok, és fekszek. Nem tudnám hasonlítani a fájdalmam semmihez. Nincs az a szó, az a hasonlat a világon. A fiú letörölte könnyeit, és átölelt. Csitítani próbált, s közben azt suttogta, hogy semmi baj nem lesz. - Kérlek. KÉRLEK Téged! Mosolyogj! - töröltem le könnyeimet, amelyek úgy folytak le az arcomon, mint egy patak, sőt, mintha a Niagara csobogna le a hűvös sziklákon. Ő megpróbált vigyort színlelni, miközben neki is potyogtak cseppek. - A..agydaganatom van.. Ötös stádiumú, valószínűleg hónapjaim vannak. A rákot nem tudják kiműteni, mert annyira kis helyen van, hogy hatalmas a kockázat. Elveszthetem az emlékezetemet. Nem vállalom, ez az én döntésem, de nem fognak engem megműteni, mert veled és SeoGi-val töltöm ezt az időt. És mosolyogni fogunk, vidámparkba megyünk, néha eljövünk egy kemo-ra, nevetünk közben, természetesen, és utána megcsókolsz. Mindig. Minden percben. Nem gondolunk arra hogy lehet egy hónap múlva nem leszek. Ilyen nincs! Mi vagyunk a világ legboldogabb emberei, és mások tanulnak ebből, hogy betegen is lehet az ember BOLDOG. - a barátom lefagyott a mondani valóm elején, de utána fokozatosan egy mosolyt erőltetett magára, aminek nagyon örültem. Erős tudott maradni, nem kezdett el hisztérikázni, hogy műtsenek meg. Szorosan magamhoz öleltem, aztán egy szenvedélyes csókkal jutalmaztam. Ez a csók más volt, ezzel mindent elölről kezdünk, átértékeljük az életünket.
- Veled maradok. Örökké.
- Nem maradhatsz, ezt te is tudod. Utánam nehéz lesz, de találj majd magadnak valakit. És most nemleges választ nem fogadok el! Menjünk el.. - gondolkodtam csíntalan arccal. - A színházba!
- Rendben Hercegnőm! Ja, lejárt az egy perc. - nevette el magát és újra kaptam tőle egy gyengéd puszit.
Kiiratkoztam a gyötrelem házából, kaptam még egy kis morfiumot, hogy jobb legyen a buli. Egy vígjáték ment, ami igazából minket nem érdekelt, mert egymás szájával voltunk elfoglalva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése